Szelíd magány, csapongó képzelet - felém árasztja számtalan csodáját.
Futkározó gondolatok - elhoznak egy-egy emléket:

      Egy cseppnyi esőcsepp, egy maréknyi fény, s mindez vegyítve némi képzelőerővel, jól összekeverve.
Milyen az, amikor kezembe zárom a fényt? 
Amikor markomban érzem minden cseppjének esszenciáját?
Ahogyan ujjaimmal egymásba fonom, bonyolult mintázatokba rendezem fényszálait?
Ahogyan ragyog, lüktet az egész, hiszen él?
Ahogyan hajamba simít, minden szálat egyenként meglebbent, s visszatér cseppenként?
Amint eggyé válik, lehull, mint ősszel a falevél, mint a szél sodorta virágszirom?
Milyen is?

      Sugárzik, arcát váltogatja, állandó mozgásban van, csak néha egy-egy pillanatra simul odaadóan bőrömhöz, mintha így kérne bocsánatot azért, hogy játszadozik velem és megtréfál minduntalan.