Keresés a lapon:
<< Vissza
Újra itt, avagy egy megemlékezés a jövőre
Aithinne - 2007-08-30 14:34:46
Novella

Fiatal szemek tekintenek körül a világban, melyet szeretett és gyűlölt egyszerre, és ami mindig is idegenként tekintett vissza rá. Egy újabb sóhaj, egy újabb ordító bőgés a világ megnyugtatására. Hát, íme újra itt van, annyi idő utána, ami az ő szemében csupán pillanatnyi pihenőnek rémlik. Megnyugtató bölcső, puha, kellemes, mindenféle fájdalomtól, szenvedéstől és egyébmás emberi érzelmektől mentes. Most is bölcsőbe fog kerülni, de az már nem ugyanaz, csak gyenge másolata egy régi emléknek, ami megfakultan dereng emlékeiben. Könnyen kiléphetne, hogy újra a pihenést élvezhesse, de ő ennél sokkal előbbre lát, el a felfoghatatlan messzeségekbe, a múltba és jövőbe egyaránt. Egy újabb meghátrálás csak újabb tetemes mennyiségű időt rabolna el a feladat teljesítéséből…

Pedig minél előbb végez vele, annál hamarabb kerülhet végre haza. Aztán jönnek majd a többiek is. Már számszor végiggondolta megvárja-e őket, akikkel már ezerszer haladt együtt, vagy esetleg ők megvárják-e majd. Valószínűleg együtt jutnak majd haza, nem bírta elképzelni, hogy ennyi idő után szétváljanak útjaik.

Még nem tudja érdemes-e egyáltalán körülnéznie ebben az újabb élethelyzetben, hisz emlékeit úgyis szorgos munkával ki fogják törölni, nem tudják, hogy ugyanúgy van hely az újabb gondolatoknak a régiek mellett, mint eddig.

Hát igen, ezek a korlátok és rögzülések valósnak tekintettek itt, nem most fogja az ellenkezőjét megtanítani nekik és valószínűleg nem is a közeljövőben. Ezekről a megváltó tervekről már régen, talán a legelején lemondott. Nem is igazán lemondott, mind inkább megértette, hogy nem ennek van itt és most az ideje, hanem más fontosabb tanulni és tanítanivalóknak…



Egy újabb nap a maga küzdelmeivel, aztán megint egy, és megint. Haladnak a másodpercek a maguk korlátolt idő medrében. Még az órák és percek sem tudják, hogy létük relatív, s csupán ebben a mostban léteznek, s annyi másikat még csak ’véletlenül’ sem érintettek- érintenek. Furcsa a rohanás, a nem-létezőért-élés, s mégis ebben látnak értelmet oly sokan…

Centinként nő a burok, amely körülvesz. Most itt már én-né lettem, ennek az életnek, az előtte és utána lévőknek, számtalannak. Fakulnak a múlt és jövő emlékképei, homályos álmokban térnek csak néha-néha vissza, de a pirkadattal újra semmivé foszlanak, páraként elillannak.

Gúzsba köt a lét, korlátjait nehezen szokom, hisz tudom, úgyis le fogom rakni nemsokára. Végtelenített kör, hullámvasutakkal, óriáskerekekkel kombinálva, csakhogy ne legyen unalmas, az izgalom emelje csak fel odáig, ahonnan a felismerés már gyermek-játék.
Eltűnt minden, már csak a most van, amiben az újabb tapasztalatok fura körökben állnak össze, amik nőttükkel, szaporodtukkal egyre tágasabb ént, jelent mutatnak meg.
Az igazság csak egy szó, de mégis mily sok jelentéssel bír… Fontos gondolat ebben az élet-körben ezt, mint mottót igyekszem megjegyezni.

Fakul, s ködbe vész már minden…
Nem tudom már, mire emlékeznem kellene…

Mondják, három év van, mit magaménak tudhatok. Mondják ők, kik sikeresen törölték ki a többi emlékem, s mostak tiszta lappá, saját formájukra. Óriási öröm tör ki első szavaim és összeállt mondataim hallatán.

Fakul minden…

Már nem látlak benneteket, akikről már azt sem tudom, hogy kik vagytok és vajon miért is oly fontosak nekem. Ígérem, mi több tudom, találkozunk még, most nem a pihenés vár ránk…

Sziasztok…

Jövök újra világ, ím add hát tapasztalataid, tanítanivalód, had tegyem én is saját dolgomat…

 

 

 

Navigáció
Írások száma: 58
 
Kategóriák:
Novella ( 19 )
Versek ( 14 )
 
Partnereink
Wellness Praktikák Blog
Wellness Praktikák Blog