Keresés a lapon:
<< Vissza
Látomás
Aithinne - 2008-10-17 23:19:06
Novella

Talpam alatt kavicsok csikorognak, a haláli csendben szinte fizikai fájdalmat okozva. Nagyon félek, már nem is tudom mit keresek itt. Egy hang hozott ide, egy könyörgés, meg talán a kíváncsiság. Szürkén jellegtelen épület magasodik elém, mindösszes két emeletével. Ajtaja résnyire nyitva, a lakat törött csontként lengedez rajta, valaki nemrég mozdította meg. Óvatosságomra hallgatva csendben lépek be, s az előszobában is változatlan kép fogad, a szürke alapon szürke falakkal. Rosszat érzek, neki már itt kellene lennie. De hisz a lakat mozgott, tehát már itt van, talán valahol fenn az emeleten. Törött bútorok porsírjain haladok át, míg végre elérem a lépcsőt. Sírva nyikordul fel a lépteim alatt ---- emlékek vagy inkább látomások tódulnak a gondolataim közé, fáj látni: fehér szellemarc siklik felém; fel, felpattanó tűz rohan ki a kezei közül, s amerre fordul, az emberek arca megváltozik, szemük elnyílik, szájuk, mint éhes madarak csőre, kitárul. Gyönyörű arcjáték zajlik le előttem. Közülük sokaknak örökre így marad az arca, csak akkor már hófehér lesz, s végül már csak ásító üregek maradnak azok helyett a tágra nyílt szemek helyett, amelyekben esetleg egy-két földgöröngy utánozza az örök tekintetet. Zsákokként dűlnek el az emberek, pirosló vérüket pazarlón folyatják szét az úton. Ördögi tánc ez. Alig észrevehető lyukak nyílnak testükön, talán még át is lehet rajtuk látni, látni a másik embert, s annak ugyanilyen sorsát. A tűzszóró ember, a holdarcú, rám tekint, már várom, hogy érezzem, amint ugyanúgy fennakad a tekintetem, s a golyók réseket ütnek bennem. S eljött a perc, az érzés kiteljesül, vöröslő véremmel öntözöm meg a sápadtan zöldellő gyepet. A holdarcú elmosolyodik, szája elnyílik s követ engem. Csakhogy én nem halok meg, mivel ez csak a képzeletem játéka, a kifacsart testek csakcsupán ködlények, jellegtelen emlékképekből összerakott arcok, talán mind én vagyok.---- A lépcső csigavonalban folytatódik, a rémérzet bennem marad. Látok egy cseppnyi vérvörös virágszirmot, egy emberét, s majd még egyet, még egyet, s egy egész maréknyit, a még friss, édeskés illatú vértócsát. Nem akarok tovább menni, szabadulni akarok, mint egy rémálomtól, de ez már a valóság. Elvágott nyakú, cafatokra tépett testű ember, ő fekszik ott. Hát mégis igaz volt a félelme. Körös-körül a vérével írtan, szövegek, képek rikítanak az egyetlen fehér falú szobán. Sikítani akarok, de szám, mint éhes madarak csőre…
Sajnos ez már nem álom…
A fehér falú szobában új felirat, új kép, más színű vér kerül fel…


 

 

 

Navigáció
Írások száma: 58
 
Kategóriák:
Novella ( 19 )
Versek ( 14 )
 
Partnereink
Wellness Praktikák Blog
Wellness Praktikák Blog