Keresés a lapon:
<< Vissza
Fekete-Fehér
Sydd - 2007-08-30 14:25:40
Novella

Oh, volt idő, amikor ültem magányomban, a néma, örök változatlan világban, s szemléltem a falakat. Gyönyörűek voltak. A sziklák minden milliméterében szépséget láttam, hiszen ez a világ. Az én világom. Elfalazva bár, de boldogan telt az idő - napok, hónapok, évek, mindez mit sem számított, hisz az egyetlen, ki mozogni tudott, én voltam. Nem keltem fel, s nem feküdtem le, miért tettem volna? Nem voltak se nappalok se éjjelek. De azok a falak, amiken az idő múlását a rajzaim gyarapodása jelezte csupán, még mindig békével töltenek el - itt van minden titkom, a fantáziám legapróbb porszeme is itt néz farkasszemet velem, régi és új gondolatok, s mind belevésve a végtelen sziklákba.

Olykor unatkoztam. Unalom? Nem biztos, hogy ez lett volna a legjobb szavam rá, bár nem is gondolkodtam én ilyesféle szavakon akkoriban, egy biztos – néha eltöltött valami furcsa vágy, hogy lássam az Újat, s felfedezzem az ismeretlent. Itt már mindent bejártam, itt már mindent láttam, és bár ez a világ is oly végtelennek tűnt, és igazán bejárhatatlannak, oly könnyű elveszni, elfeledkezni útvesztőiben.

Boldog voltam? Ó igen! Természetesen! Végül persze attól függ, mit nevezünk boldogságnak. Ahol nincs változás, ott örök boldogság van, és örök magány. Bizonyos módon nem magányra születtem, de ez akkor csak furcsa tarka érzés volt, semmi más, hisz nem volt fogalmam az egyedüllétre. Egyedül fogantam, s egyedül léteztem. Hát nem idilli?

Néha megtörtént, hogy elmentem a Barlang végéig, Kapunak hívtam. Hatalmas kőrakással volt eltorlaszolva attól, ami Odaát van. Hogy mikor raktam oda azokat a köveket, nem emlékszem rá, számomra úgy tűnt, ott voltak azok az idő kezdete óta. Néha megerőltetve magam, kíváncsiságtól hajtva elvettem egy-egy követ, és lestem, vajon mi lehet ott? Hisz oly rég került ide a fal, hogy már nem is emlékezhettem rá, hogy egyáltalán van-e ott valami. Bár abban biztos voltam, hogy Valaminek azért mégiscsak lennie kell. Ilyenkor arcomba csapott valami furcsa fehérség. Meg is vakított jó időre, és én visszahúzódtam, a mélybe, ahol a fehérség már nem látszott, és hittem, hogy nincs ott más, csak az. Az a Semmi. Milyen tarka is ez a világ, ahhoz képest, ott minden fehér, színtelen, élettelen, de itt bent! Itt bent van élet! Én!

Heh, tényleg így gondoltam, és így volt! Többször is felmentem, és láttam, hogy fehér nyílként hasít a világomba az a Valami! Érdekes volt, de unalmas, egy idő után olyanná vált, mint minden itt. Mozdulatlan falakká.
Maradtam is volna felfedezésem konklúziójában, hogyha nem ingat meg valami. Nem tör be a világomba, és forgatja fel az ismeretlenről alkotott képemet. Na mit gondolsz, mi volt az? Sosem találnád ki...

Ott üldögéltem, és néztem magam elé, amikor a Kaputól valami furcsa zaj szűrődött el hozzám. Zaj! Ijesztő! Olyan hangos volt, hogy majd beszakadt a dobhártyám. Itt maximum néhány csepp víz csapódott a földre, ez volt az összes hang. Én magam sosem próbáltam igazán hangot kiadni, az sem érdekelt, hogy képes vagyok rá. Minek is tettem volna…?

Elsőként úgy éreztem, valami betört a világomba. Menekültem. Egyre mélyebbre és mélyebbre az ismeretlen hangtól, óh iszonyat volt, mennyire fájt mindenem tőle. De ő csak követett, és akármennyit mentem, sosem szűnt meg, sosem távolodtam tőle. Végtelenségig menekülhettem volna, de úrrá lett rajtam valami, valami olyasféle érzés, hogy meg kell tudnom, mi ez az ismeretlen, mi ez a valami, ami a végtelen csöndbe képes volt betörni.

Az egyetlen lehetőség, amit számításba vettem, az a sötétség. A Sötétségből jött – a végtelen fehérből.
Megálltam, és bevártam. Rettegve, remegve ültem, vajon mi ez, mit fogok látni. Igen nevetségesnek érzem a helyzetet így utólag, ugyanis az a valami nem volt más, mint egy méhecske. Véletlenül betévedt azon a kis résen, és itt repkedett fel-alá. No, nem mintha tudtam volna, hogy van ilyen lény, én csak annyit láttam belőle, hogy mozog, a levegőben, és hangot ad ki. Gyanús volt és ijesztő. Ám, amikor ezen túljutottam, rá kellett jönnöm, hogy teljesen olyan, mint én. Hiszen ebben a végtelen világban én voltam az egyedüli, aki mozogni volt képes, hangot és változást volt képest előidézni… és íme egy lény, aki ha kicsit máshogy is, de teljesen ugyanezt csinálja. Olyan mint én! Hihetetlen érzés volt, amikor rájöttem erre – az első találkozás egy énfélémmel. Nem is számítottam rá, hogy lehetséges. Persze voltak homályos álmaim arról, hogy vannak ilyenek, de hogy hol, arra sosem jöttem rá - bármilyen mélyre is sétáltam a barlangban, nem találkoztam velük
A méhecske volt az első idegen, akit szeretni tudtam, kezdetben beszínezte az életem, annyira meg akartam ismerni. Aztán ahogy telt az idő, a vidám kis élénk valami áltozáson ment át. Más lett. Olyan, mint itt minden. Egyszer leszállt egy sziklára, és többé nem repült fel.

Megijedtem.

Nem mozog, nem ad hangot! És nem értettem, miért! Pedig ott volt a szemem előtt az a lény, akivel ugyanez történt – Én!

Hát ez volt a változás kezdete. Először üldögéltem, és elmélkedtem, vajon mi lehet még Odaát, vajon mindenki a levegőben mozog, és ilyen hangot ad?

Nem bírtam magammal, elgémberedett tagjaimmal, elsorvadt izmaimmal, amennyire gyorsan csak tudtam felálltam, s elvánszorogva a Kapuhoz, elkezdtem bontani a sziklákat. Szemenként haladtam, ujjnyi méretekkel küzdöttem, nagyobbat nem bírtam el. Hogy is bírhattam volna? De hajtott a vágy, a megismerés, hiszen oly sokat éltem itt, oly jól megismertem mindent, ismerni akarom azt is! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Végre megvolt az a rés, amin már keresztül tudtam vergődni. Jesszus, elmondani alig bírom mily gyötrődés volt számomra, mire megtettem azt a pár lépésnyi utat azon a résen át, a fehérbe. De végre Odaát voltam.

És most? Nem voltam hozzászokva a hosszú álláshoz, és elfáradtam. Leültem ott, és körbenéztem. Vak vagyok, állapítottam meg keserűen. Semmit nem látok. Sötétség. Őszinte leszek – igazán soha nem ismertem a sötétséget. Odabent az én világomban minden fényes volt, tudtam tájékozódni, képes voltam látni, de itt! Itt minden csak fehér. Tudtam, hogy valahol itt él ebben a sötétben az, amit keresek, aki olyan, mint a méhecske, aki olyan mint Én.

Lépni nem mertem, hát vártam. Hátha idővel hozzászokik a szemem, és látok valamit, mindig is türelmes alkat voltam, nem volt nekem semmi okom arra, hogy siessek. És láss csodát, igazam lett. Kezdetben csak halvány, sejtelmes körvonalak csillantak meg, később kivehető formák. Oly ismerősek! Hiszen minden idegen vonalban benne van valami, amit odabent már láttam, aminek minden morzsáját ismerem, és ez oly izgalmassá teszi a kialakuló látásomat.

Nem mondom, hogy ott töltöttem minden időm. Olykor igencsak elfáradtam, és vágytam arra, hogy ott üljek a szilámon, a fényben, a barlang mélyén, és egyszerűen csak pihenjek heteket, hónapokat, éveket. Lassú vagyok? Ó nem, ne hidd. Más világ, más ritmus. Sosem volt gondolatom arról, hogy lekéshetek bármit is. Nem volt Mit lekésnem.
Visszatértem a Kapuhoz, és vártam kicsit. Már egyre gyorsabban megláttam azokat a körvonalakat, és egyre több részletet. Ahányszor visszamentem, mindig mélyen megihletve rajzoltam fel élményeimet, az Új dolgokat a Barlangban, faragtam vagy véstem a végtelen mozdulatlan és változatlan kőbe őket!

Felkaroltam a csöppnyi méhecskét a szikláról, ahol dermedten, maga elé meredve, némán s élettelenül üldögélt, s kivittem magammal. Letettem magam elé, amikor letelepedtem a Kapu tövében, és vártam. A parányi lénybe lassan visszatért az élet, fel-felzümment, majd hirtelen erőre kapva újra a magasba emelkedett, és soha többé nem láttam. Mennyire megdobogtatta a szívem, ahogy láttam, ismét olyanná vált, mint volt. Olyanná, akit szerettem, mielőtt a Barlangom kiszívta belőle az életet.
Nem vagyok biztos benne, hogy különösebb párhuzamot vontam volna közte és önmagam között e tekintetben, de valahol mélyen rágott már egy ideje a vágy – Én is Élni akarok!

Már egész jól láttam a sötétben. Voltak egészen furcsa dolgok ott. Még nem tudtam, hogy fáknak, bokroknak, fűnek hívják őket. Ők nem tudnak mozognak maguktól, vagy csak olyanok, mint én voltam - minek is mozogjanak ennél többet?
Aztán voltak ott még a méhecskék, meg rengeteg különböző levegőben mozgó dolog, s mindnek kicsit más volt a hangja. Elsőre hasonlónak néztek ki, és hasonlónak hangzottak, de ahogy egyet-egyet közelebbről hosszú időn át megfigyeltem, rá kellett jönnöm, hogy nincs köztük két ugyanolyan.

Biztonságban éreztem magam Odaát. Nem ismertem veszélyt, amit ismertem, az mind tetszett, szép volt, és gyorsan változó. Sőt, talán ez volt maga a szépség - itt mozgott a föld, a levegő, az ég. És amit innen bevittem a világomba, változással, élettel töltötte meg az évezredes falakat.

Ám ekkor megijedtem.

Szemem sarkából láttam valami villanást, valami mozgást. Fejletlen izmaimmal a tőlem telhető legnagyobb sebességgel arra felé fordítottam a fejem.
Sehol semmi! Pedig láttam valamit!
Ez volt az első ijesztő dolog itt. Megtörtént újra, csak most a másik irányban villant.
Mire odanéztem eltűnt.
Vajon mi lehet ez. Kíváncsi voltam, ám félelem kezdte mardosni a gyomromat.
Újra és újra és újra villant.
És mire feleszméltem, már a földön feküdtem, s oldalam sajgó fájása árulta csak el, hogy történt valami. Nem ismertem fájdalmat így. Nem tudhattam, mi ez. Egyszerűen annyit láttam, hogy rossz nekem. Ma már tudom, hogy az egy éles, fizikai fájdalom volt.

Volt ott valami, valami idegen, valami hatalmas, és sokkal, de sokkal erősebb nálam.
Minden erőmet megfeszítve, remegő karokkal, milliméterről milliméterre ülésbe tornásztam magam. Hiába töltöttem egyre hosszabb időt itt, még mindig ugyanolyan gyenge voltam, ám eddig eszembe sem jutott, hogy gyenge vagyok. Én voltam a normális, vagy egyszerűen csak Én voltam.
Körbenéztem.
Amit pedig akkor megpillantottam, nos, soha nem feledem el. Olyan volt, mint én. Igazán olyan. Nem csak azért, mert mozgott, mert változott, és változtatott, hanem tényleg hasonlított rám. Volt két lába, amin állt, két keze, feje. Bár voltak erős különbségek is, amiket elsőre egyből észre lehetett venni – izmos volt. Elsőre elképzeltem, hogy neki mennyire nem eshet nehezére a felülés, amivel az előbb ki tudja mennyi idő telt el.

Hirtelen eltűnt.
Még meg sem fogalmazódott a kérdés bennem, hogy hová, amikor rájöttem, hogy ott áll előttem pár méterre. Hogy csinálhatta? Képes helyet változtatni mozgás nélkül? Bár… belegondolva rájöttem, hogy mégis csak volt mozgás, csak annyira gyors, hogy nem láttam mást belőle, csak egy elmosódott halvány csíkot.

Ijesztő.

Nem értettem, miért kerültem a földre, és mi fáj ennyire, de szép lassan rá kellett döbbennem, hogy ő volt az. Nekem jöhetett, és mivel ilyen gyors, semmit nem vettem észre belőle, csak, hogy feldöntött. És ez fájhat ennyire. Bizonyosan így van.
Ránéztem kérdő szemmel, majd újra eltűnt.
Miért kell állandóan eltűnnie?! Élvezi?!
Mikor legközelebb felbukkant, végig gondoltam már, hogy elmondom neki, honnan jöttem, ki vagyok. Ha annyira hasonlít rám, mint a külseje mutatja, biztosan ugyanolyan gondolatai is vannak, mint nekem, amit eddig egyik itt élő, mozgó lénynél sem véltem felfedezni. Ők sokkal másabban voltak ebben.

A szemébe néztem, és nehezen, de felemeltem a kezem, hogy a Kapura mutassak. „Onnan jöttem” gondoltam, de szavaim nem igazán voltak. Még be sem fejezhettem a mozdulatot, hirtelen talpon voltam. A lény fogta a kezem. Úgy fájt! Azt hittem rögvest kiszakad a helyéről. Értettem én mi történt. Talpra segített. Kedves tőle – gondoltam. Furcsa hangokat adott ki, majd hirtelen elindult. Mit akarhatott, mit gondolhatott?!

Úgy buktam orra, ahogy voltam, és mintha még húzott volna egy ideig a földön. Rettenetes fájdalmat éreztem, félelmet és kiszolgáltatottságot.
Na ez így nem lesz jó.
Mennyi ilyen furcsaságot tudok elviselni? Ösztönből tudtam, hogy megsérültem. Soha nem történt meg ezelőtt, vagy csak nem emlékeztem rá, de most féltem, mintha a létemet veszélyeztette volna ez. Lehorzsolódott a bőr rólam, pedig csak egy pár lépéssel voltam távolabb a ponttól, ahol az előbb ültem.

Megértettem mi történt. Láttam, hogy megpróbált segíteni, megpróbált felállítani, és biztosan azt akarta, hogy menjek vele, de én képtelen voltam!

Úgy tűnt, erre nem jött rá egyből az idegen, mert újra próbálkozott. Még kevesebb bőr maradt az arcomon. Hát nem gondolkodik ez? Nem képes észrevenni, hogy rossz úton jár, ha segíteni akar?!
Szerencsére többször nem próbálkozott, keservesen festhettem a földön, sérülten. Így az idegen eltűnt.

Mire legközelebb felbukkant, már ketten voltak. Hozott valakit magával. Ő is hasonlított ránk, kicsit azonban más volt. Ő is izmos, és ő is gyors, de magasabb, és valahogy lágyabb. Ez volt az első, ami eszembe jutott róla. Mint Bent a lágyan kopott sziklák, amiket oly kellemes a bőrnek megérintenie.

Gondoltam újra megkísérlem a mozdulatot. Minden erőm megfeszítettem, és a Kapu felé emeltem a mutató ujjamat. Az első újra elpárolgott, de az új jövevény itt maradt, megfigyelte, amit csináltam, majd egy pillanat alatt az ujjam irányát követve a Barlang felé fordult, és vissza. Nagyon gyorsan mozgott, rettenetesen gyorsan. Hihetetlen volt nézni. Amíg én egyetlen kézmozdulatot tettem, ő megértette, amit közöltem vele, és már újra rám nézett. Mintha csak egy pillanat lett volna neki minden mozdulat, míg én némelyet egy örökkévalóságig erőlködésnek éreztem megtenni.

Újra megjelent az első, és egymás felé fordulva csináltak valamit. Hangokat adtak ki, össze-vissza hangokat, rettenetesen gyorsan, és pillanatok alatt végeztek is, majd újra ketten maradtunk azzal, aki az imént kivárta a mozdulatomat. Rám mosolygott.
Nem láttam én addig mosolyt, és mégis - ösztönösen tudtam, hogy ez jó.
A következő pillanatban talpon álltam, és az idegen furcsán alám helyezkedett, hogy támaszkodni tudjak. Rámnézett, és nekem is mondott valamit.

Esküszöm, nem értettem. Annyira gyorsan beszélt, hogy képtelen voltam hanghoz nem szokott fülemmel befogadni a szavakat, és idegen gondolatokhoz nem szokott elmémmel befogadni közlendőjét, de mély bizalmat éreztem iránta. Ő nem húzott a földön, nem fájt a karom, amikor megragadta, és talpra állított, saját erejével támasztotta csont és bőr testemet.

Elindultunk.

Oly lassan, lépésről lépésre haladtunk, ahogy az erőmből kitellett. Ha elfáradtam, leültünk, és pihentünk. Nagyon kis távolságot tettünk meg, nagyon hosszú idő alatt, legalábbis, most így mondanám. A környezet lassan megváltozott, és megfigyelésemből ismertem már ezt a változást. A fák ledobták leveleiket, majd beköszöntött a hideg, s újra zöldellni kezdett a táj. Az idegen soha nem hagyott magamra egyetlen pillanatra sem. Beszélt hozzám, és egyre többször értettem meg mit mondott.

Mesélt. Most már ezt is tudom.

És persze büszkeséggel töltött el, hogy az idő előre haladtával, egyre több lépést tettem meg kifáradás nélkül, és egyre gyorsabb mozdulatokra lettem képes. Ki tudja hányszor esett le a hó, mire elértük úti célunkat. De ott voltunk! Ó az a látvány, hány és hány ember, akik mind olyanok, mint mi.

Persze néha eszembe jutott, hogy mily könnyen vonszolt végig a földön az az első idegen, akivel találkoztam. Milyen fájdalmat okozott, és mennyire nem figyelt arra, amit mondani akartam neki, hogy én Onnan jöttem, Odaátról, egy másik világból, és Más vagyok.
Később megértettem, hogy mindketten csak gyermekek voltunk. Az egyik gyermek pedig könnyen megsebzi a másikat. Nem direkt, nem gonoszságból, csak egyszerűen nem tudja, mire kell figyelnie. Nem nézi meg a különbséget, nem nézi meg a másikat, egyszerűen magát veszi alapul.
Ha tudná mily félelmet okozott bennem, aki először feldöntött. Hiába telt múlt az idő, egyre többet voltam egyedül, egyre messzebb merészkedtem ezeken az ismeretlen utakon, a tanító nélkül. Hmm…Egyszerűen csak így neveztem. Ezt hallottam a másik idegentől, amikor megszólította, igen, attól aki feldöntött. Ő így hívta. Most már értem miért, és nem is volt olyan könnyű ezt megérteni.
Mindketten tudtunk a tanítóval beszélni, de egymással? Háát, most hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó beszélő viszonyban voltunk. Engem fárasztott, hogy meséljek neki, őt fárasztotta, hogy kivárjon, meghallgasson és megértsen, ez megint engem fárasztott, szép kis ördögi kör volt.

Nehezen értettük meg egymást. Gyámoltalan voltam, ő pedig hatalmas, erős, és gyors. Tudtam, hogyha nem figyel, átjön rajtam, és nincs esélyem félre lépni az útjából. Sokat gyorsultam, de még mindig lassú voltam mellette.
Ő itt született, ismert mindent, együtt élt az élettel, a mozgással. Mennyire különböztünk.

Sokszor volt, hogy elmentem a Kapuhoz, eljött velem, és kint várt, míg én kihoztam neki valamit - egy követ, eddigi életem egy morzsáját. Vicces, hisz minden vágyam az volt, hogy megmutathassam neki a szépséget, megoszthassam vele azt, amit a kövekből képes vagyok építeni, és tudtam, hogy ő is meg akar ismerni. Meg akarja ismerni az idegent, de sokszor egyszerűen csak képtelen volt várni rám. Képtelen volt leülni, és megnézni, hogyan alakítom, hogyan rakom össze egésszé, amit alkotok. Megnézte a köveket, egyenként, magukban, és továbbállt. Lassú voltam neki. Vagy csak Más. Nem tudott lelassulni hozzám, hát elszaladt fölöttem.

Már értem, mennyire más az idő, mennyire relatív a két világ, és azt is, hogy miért hívta ő is tanítónak, azt, aki támogatott engem…
Mert Őt is támogatta, csak máshogy – hogy lássa, milyen értékes is, milyen gyönyörű, amit a kövekből építeni tud, mi a szépség, amit csak odabent lelhet meg, és hogy mindketten tudjuk, hogy a világ, a szépség és tudás igazából nem a Kapu egyik vagy másik oldalán van, hanem a két világ egységében.

(2004)

 

 

 

Navigáció
Írások száma: 58
 
Kategóriák:
Novella ( 19 )
Versek ( 14 )
 
Partnereink
Wellness Praktikák Blog
Wellness Praktikák Blog