Keresés a lapon:
<< Vissza
Angyal-Phoenix
Aithinne - 2007-08-30 14:34:07
Novella, Sci-fi

Merő idegbetegség. Esetleg orrvérzés. Meg ami ezzel együtt járhat…
Az angyalok földre szállnak, de, hogy miért ők sem tudják. Majd egyszer csak megértik, de addig még sok időnek kell eltelnie. Rengeteg kínt s keservet kell megélniük. E nélkül nem megy.
Egy történet, egy angyalról, aki jött, látott, majd elpusztult, s poraiból újjáéledt, bár kicsit másképpen, mint ahogyan megérkezett.
A bölcs, öreg jövőbelátó megmondta, de mi mégsem hittünk szavának. De aztán beteljesült…

Hajnali napsugárral ébredt a világ, ugyanolyan volt ez a nap is mint az összes többi.
Fénysugárba öltözött, gyönyörű alak született a poros világba. Nem törődtünk vele, csak egy újabb hóbortnak ítéltük, abból meg már volt épp elég. A technika mindenre képes, mondá az úr - az agyat bilincsbe szorító kín - maga a gondolat. Így hát fénye eltompult, szépsége megfakult, s lett belőle, ami lett: egyszerű átlag, ami még csak nem is kirívó, így volt természetes…
Hittem én, kis naiv.
Élt, küzdött, vagy inkább küszködött. Autószerelő, majd hardver-kezelő vált belőle. Felfelé ívelő pálya, bár nem túl meredeken. A tömegben láthatatlan egyén, de mégsem egyéniség - az nem kell hozzá.
Jött a következő háború, ember-ember ellen, fegyver-fegyver ellen. S hullanak mind. Meg a szenvedés, a halál, ami már amúgy is oly megszokott, hogy fejünket már fel sem kapjuk rá. Pedig annyira figyelünk, majd bele gebedünk. Előbb - vagy utóbb, de inkább utóbb.
Aztán jött ő.
Elégedetlenül azzal, ami van, felébredve, magára ismerve, de már nem tehetett semmit, szürke volt, szürkébb a szürkénél. De az akarata még megvolt.
Elege volt már abból, ami körülötte mozgást és életet imitált - ráadásul csapnivalóan. Az eleve nagyobbnál-nagyobb kudarcra ítélt emberiség. Pusztulást érdemlők! - gondolá, s cselekedé.
Ha nincs már meg áldott ereje, gondolta, megteszi az emberi ész kivetülése és minden pokla: az atombomba. Vagy talán a hiperbomba.
Az majd használ nekik.
Beállt katonának, gyorsan haladt a ranglétrán - célja hajtotta előre. Őrült cél, de számára igaz.

Éppen még csak háború sem volt. Hát ő majd csinál. A legnagyobbat.
Repülőre szállt, felszerelkezett néhány kedves kis ajándékcsomaggal. Idülten elszánt mosollyal az arcán. Ez már nem a halál csontmosolya volt, már azon is túlnani.
Aztán ledobta a bombákat, gondolta, ennyi csak elpusztítja ezt a féreg-rágta világot.
Tévedett, de nem bánta, az emberiség úgyis előbb, vagy utóbb, de befejezi a munkát.
Az utolsó bombával o is együtt ugrott. Gyönyörű, halálosan szép fényjáték vetült az ég peremére. És vörös lett minden.
Olyan szép szín, most már nem is ritka.
Gombák nőttek ki a földből, sorban-sorban.
Aztán csend lett, homályos, párás, néma…
S az a sikoly, ami megremegtette a világot. Még a négy lovas is megtorpant egy pillanatra: Fekete Lovas, homokórával felszerelkezve - elég sokat láttuk mostanság, közeli ismerősként üdvözöljük - ő a Halál.
A vörös lovas kardján semmi sem tükröződik, vele is már találkoztunk párszor - egészen méltóságteljes, bár a viccei, nos, hát… kicsit bizarrak, és mindig a háborúról szólnak. Ez nevén is látszik: ő a - Háború.
Aztán ott van a fehér pej lovon ügető, kissé képlékenynek tűnő, fején korona, körötte legyek döngnek, mellette maradni fertő, - ő a Dögvész.
Majd a fakó, csontja-kilátszó gebén lovagló Éhínség, mérleggel kezében.
Összenéznek, elvigyorodnak ki-ki a maga módján. Leírhatatlanul…
S visszafordulnak - haza. (Estére tán otthon is lehetnek…)
Mindeközben újjászületik.
Lángból születik a valaha-volt: Angyal.
Tűzből, s saját poraiból éledőn: a Főnix.
Mára mítosz lett. Azok közt kik túlélték.
A „tiszta” világban.
Ereje visszatért, de lényege már más volt.
Ő maga volt…

 

 

 

Navigáció
Írások száma: 58
 
Kategóriák:
Novella ( 19 )
Versek ( 14 )
 
Partnereink
Wellness Praktikák Blog
Wellness Praktikák Blog