Áll valaki a sziklán, haját szelíden lobogtatja egy játékos szellőárny. Tűzarany zuhatag, lobogni látszik. Fehér a ruhája, dajkálgatóan fedi be testét. Néz valamit, a távolba réved, várakozik.
Vízesés zubog alá a lábai előtt, mintha akaratának súlya alatt hajolna meg. Vízcseppek ugrálnak milliónyi apró halként, igyekeznek lefelé. Úgy érzik ott jobb lesz. Együtt erősek, külön-külön mindegyikükre halál vár.
Egy kósza vízcsepp, melyet a szél repített magasra, a lány arcára hull, mintha könnycsepp lenne. Egy társ is csatlakozik hozzá, sós és keserű; könny. Valakiért. Egy férfiért. Egyesülten siklanak lefelé a halványbarna arcbőrön, le egészen a vörös levélajkakig, majd tovább, a gödrös áll felé, s egy pillanatra megpihennek. Egy lesznek teljesen. Lehull, egyenesen a zuhatagba, bele a katlanba, a forrni látszó vízbe. Valami többletet ad a továbbinduló kecses kis patak vizéhez.
Fehér és tűzarany hullik lefelé, egyesül a fodrozódó habokkal, felgyújtva a felszínét…
Eggyel több. Együtt erősek.
Barna bőrcsizma talpa súrlódik a sziklához, ahol ezelőtt pár perccel is állt valaki. Nem érkezett későn, együtt erősek, külön a fájdalmas halál vár rájuk. Igen, együtt legyőzhetetlenek. A csizma talpának lenyomata még pár pillanatig látszik a méregzöld mohán, majd az is eltűnik nyomtalanul.
A hatalmas katlanból eredő kis patak változatlanul fut tovább medrében…
|