Keresés a lapon:
<< Vissza
Az utolsó nap
Sydd - 2007-10-07 08:48:51
Novella, Sci-fi

Már megint a szekrényben csücsült. Mintha ez olyan jó poén lenne, dehát nyilvánvaló volt, hogyha a történetnek ott a vége, amint megtudja egy warnadh, hogy kémkedik. Ráadásul az a történet egy elég komoly, véres jelenettel záródna, úgyhogy inkább gubbasztott mozdulatlanul kushadva, amennyire csak képes volt erre.
- Nem most, és nem itt akarok meghalni - futott végig az agyán, de máris megmosolyogta, hiszen ki lenne az, aki most és itt akar meghalni. A szája rezdülésébe a lelke is beleremegett, a szíve pedig gyorsabban kezdett verni a pillanatnyi ijedtségtől, hogy talán hibázott. Ajka mosolyba fagyva dermedtek meg, mintha egy tökéletesen elkapott őszinte pillanatot ábrázoló fotó lenne. Az őt körülvevő levegő is rezdülettől mentes volt, szinte lélegezni sem mert.
Kint valaki megmozdított egy tárgyat az asztalon. Tudta, hogy minden egy hajszálon múlik, mint már annyiszor. Ezek a szörnyek nem foglalkoznak emberi jogokkal, se egyéb ilyen fennhéjázó gondolatokkal - először megkínozzák, hogy kiszedjenek belőle MINDENT, aztán szépen lassan szétmarcangolják, és odadobják a kutyáknak. Guszta vég...
A kinti személy nem közeledett, ez megnyugtató volt, nem vett észre semmit.
Johann azért magához szorította a kését, ezzel próbálva a biztonság csalóka illúzióját felépíteni magában, de sikertelenül. Tudta, hogy még ha minden tartalék energiáját is koncentrálja a pengébe, akkor is csak egy kis sebzést képes okozni a szörnyek szinte áthatolhatatlan auráján. Persze ha mázlija van, az a kis sebzés elég ahhoz, hogy egy időre lebénítsa az ellenfelét, és így egérutat nyerjen. De hova is futhatna... a következő jelenet végtelen kombinációban lejátszódott a fejében, miközben próbálta a hangokból összerakni, hogy mi történhet kint.
Lassan negyven éve harcol egymaga, egy elveszett faj utolsó hírnökeként, hogy elhullott testvéreinek újra életet adhasson. Ez volt a negyvenedik évfordulója annak a napnak, amikor a warnadhok megjelentek a Föld mellett. Egy maréknyi különleges harcoson kívül cirka négy nap alatt elpusztították a teljes flottát, a városokat, jóformán egy széngolyót hagyva maguk után. Ez egy ilyen faj volt, nem volt értelme a pusztításuknak, nem volt célja, ők voltak maga a pusztítás - ehhez értettek, ezt csinálták, immáron mesteri szintre fejlesztve módszereiket. Szinte hihetetlen, hogy léteznek ennyire sebezhetetlen lények a világban.
Pedig a földi flotta nem volt se gyenge, se kicsi.
Johann fejében évtizedek óta csengett egy szörny hangja, amikor az röfögve közölte, hogy azért bírták négy napig ellenük, mert ilyen fejlettek voltak. Több, mint öt milliárd lélekből hatan élték túl a támadást. Hat különleges és erős harcos, kimagasló szellemi és fizikai erővel, akik összefogva, csapatban képesek voltak arra, hogy MEGMENEKÜLJENEK. ELSZÖKJENEK. Ennyi telt az emberiség legerősebbjeitől.
De mára csak ő maradt. Egy hatvan év fölött járó, izmos, szikár harcos nő. A társai lassanként elhullottak, miközben megpróbáltak egyrészt visszavágni a szörnyeknek, másrészt pedig megszerezni az egyetlen ládányi földi DNS-t, ami az egész világegyetemben maradt. Csak ennyi volt, ami bizonyította, hogy valaha élet volt ott, azon a fekete bolygón.
Johann emberi viszonylatban nagyon erős volt. Büszke is volt rá mindig, hogy bekerült a különleges alakulathoz, ahol olyan dolgokra képezték ki, amikre kevesen voltak képesek. Nem volt senkije, akihez kötődött volna, a harcra termett. Sok száz féle taktikát tanult, ölési módszert, a szellemi erejének felhasználását minden körülmények között. Ez szinte korlátlan erőnek tűnt számára, addig a napig... mára pedig megöregedett, és egyedül maradt, nyugdíj pedig nem várt rá...
Ajtó csukódást hallott kintről, majd néma csöndet.
Ideje volt visszazökkennie a jelenbe - egy gyors mozdulattal kiugrott a szekrényből. Sokat kémkedett, mire eljutott ebbe a laborba. Szerencsére az ellenségek nem tudnak a létezéséről, ezért lehet most itt. A kését elrakta az oldalán csüngő bőrtokba, és gyorsan körülnézett.
- A zárt szekrényben kell lennie a DNS mintáknak - gondolta.
Alig tett két lépést a szekrény felé, amikor ajtó csukódott mögötte. Egyetlen másodpercre hagyta csak figyelmen kívül az ajtót, és ez nagy hiba volt.
Hat warnadh állt vele szemben, éles fogaikat megmutatva vicsorítottak.
Gyorsan körbenézett, de nem látott semmi menekülési utat. Egy csepp izzadság csurgott le a hátán, végigsimítva gerincét... de már érezte is, amint a gerincén belül áramlik felfelé a kígyó. Harc lesz.
Minden különleges harcosnak volt egy toteme, aki segítette a harcban, akivel afféle szimbiózisban működtek együtt. Hatalmas szellemi erejének tudatának legmélyebb része adott formát és értelmet. Ez volt az, ami miatt ők ilyen sokáig tudták húzni, ez volt az ami miatt ők megmenekültek - a titkos erő, ami villámgyorssá tette őket, és bivalyerőssé. Tudták előre, hogy az ellenfél mit lép, érezték a zsigereikben, még mielőtt fizikailag rezdült volna bárki, ez szinte legyőzhetetlenné tette őket bárkivel szemben.
Érezte, amint a kígyó türelmetlenül fonja körbe az oldalán csüngő pengét. Ellenfelein már izzott a mindent elnyelő vörös aura, amelyen még a szellemi ereje is nehezen képes átnyúlni. Tudta, hogy csak egyetlen esélye van, ha beveti minden tudását, és nem tévedhet egyetlen mozdulatával sem.
Egy hosszú másodpercig állt, miközben felragyogott körülötte a jellegzetes sárgás fény, ami az összes hozzá hasonló harcost körülölelte - felmérte ellenfelei elhelyezkedését, a szobában lévő tárgyakat, a lehetőségeket, mindezt ezredmásodpercek alatt, rutinból, a gondolkodás lassúsága nélkül.
Átlagember számára teljesen láthatatlan sebességgel nyúlt a bőrtokban függő kés felé, engedve a kígyó hívásának. Elméje izzott, a világ lelassult. Egy szúrást indított a legszélső szörny felé, de mielőtt elérte volna annak kocsonyás szemét, hirtelen megpördült, felkapott egy pár irattűt az asztalról, és beugrott a sarokba. Egyetlen mozdulattal ellenfelei felé vágta a bútordarabot úgy, hogy az hat részre szakadva repült a hat warnadh irányába. Miközben a vöröslő aurán szétrobbanó darabokból felszálló forgácspor beborította a szoba levegőjét, már repült is az összes irattű a legfigyelmetlenebbnek tűnő szörny felé, miközben Johann a háta mögé ugrott, pont mielőtt az eldobott tűk odaértek volna.
A szörnynek nem volt ideje reagálni mindkét támadásra, ami elölről és hátulról azonos pillanatban érte, és a nő kése mélyen belehasított a nyakába. Zöldes vér fröccsent Johann arcába.
Alig hogy kihúzta a pengét, a kígyó már támadott is, fogaival belemarva a mellette álló lény páncéljába. Johann érezte, ahogy a hús ég a karján, ahogy egyre nagyobb rést harap ki ellenfele felszínéből.
A fájdalom egy töredék pillanatra terelte csak el a figyelmét, de nem vette észre, hogy az egyik szörny közben mögé került. Ebben a pillanatban egy hatalmas ütés érte, amitől rongybabaként repült a hátsó fal felé. Egy pillanatra megfordult a világ körülötte, de meglendítette karját, és az előbb kiharapott rés felé dobta a kést.
Tudta, hogy nem győzhet, csak menekülhet. Ekkor reccsent valami benne. Az egyik bordáját törte szilánkosra egy ütés.
Összecsuklott.
A harcban minden a másodperc töredéke alatt zajlik, és ő kiesett a ritmusból, késett.
Mire felnézett, már mind a hat szörny fölötte állt, körbevéve őt. Érezte, ahogy a kígyó ficánkol a lelkében, mint aki ki akar szabadulni. Johann nem bírta tovább, nem látott több esélyt, már a menekülésre sem. Egy pillanat kérdése, és holtan fog elfeküdni a földön. Biztos volt benne.
Tévedett...
A tudata kezdett a háttérbe szorulni, miközben eltűntek a kétségek, a félelmek, az esélytelenség érzése. Negyven év harc sűrűsödött most itt. Tudta, hogy erős, korlátlan, egy tökéletes harcos, aki nem veszíthet. Felemelte fejét, és ellenfelei felé nézett.
A kígyó kiszabadult.
Kezét előre nyújtotta, mintha épp csak meg akarná érinteni a szörny testét. Meleg zöldes vér fröccsent szét, és csurgott végig karján. Érezte a lüktető szívet a kezében egy pillanatig, a következő másodpercben pedig már darabokra szakadva repültek testrészek és szövetdarabok mindenfelé, beterítve mind őt, mind a szobában lévő öt ellenfelét.
Már nem érezte a kígyót önmagában, már ő volt a kígyó, egy és ugyanaz.
A következő mozdulat teljesen azonos volt az előzővel, és még egy warnadh repült szét a levegőben. A maradék négy egyszerre támadott, de nem számított. Mint kés a vajban, úgy hasított közéjük a nő. Kezek, lábak, fejek hullottak a következő másodpercben, és ő sértetlenül állt a mindent beborító nyálkában.

***

Felriadt.
Sötét volt és hideg.
Valami csipogott a háttérben. Alig látott valamit apró résre nyitott szemein.
Légzést hallott.
Óvatosan és lassan balra fordította fejét. Egy másik ágy... valaki fekszik ott.

Próbált felülni, de kezei nem mozdultak.

Le van kötözve. És furcsán tompa az agya. Magába nézett. Próbálta felidézni a kígyót, kereste, szólította... de az nem reagált.

Kezdett tisztulni a látása. A sötétben három warnadh állt előtte.
Megrémült.

Sziszegve, de emberi beszéddel szólalt meg az egyik.
- Köszönetet kell mondanom neked, kedvesem.
Odafordult a másik felé, és adott pár érthetetlen utasítást, majd visszafordult.
- Most indulnak el a hajóink a Föld felé... a szérummal, ami immáron, egy teljes év után, végre tökéletes lett!
Johann nem értette.
- Miről beszélsz, rohadék?! És egyáltalán emberi nyelven?! Mi történik itt? Ki a fene vagy?
- Az lényegtelen, kedvesem, hogy ki vagyok én. A lényeg, hogy ki vagy Te.
Johann kérdőn nézett.
- Te vagy az emberiség halálos ítéletének aláírója - láthatóan nagyon élvezte, hogy ezt közölheti.
- Nos... tudom, hogy nem értesz SEMMIT - folytatta -, de vess egy pillantást ide.
Ezzel egy tükröt nyújtott a nő elé.

Megrémült. Rettegett, és nem értett semmit.

Fiatal volt. Huszonéves, ami képtelenség!

- Nehéz elhinni, ugye? Hallgasd végig a történetet... A győzelmünk meghozójának joga van tudni róla...
- Egy évvel ezelőtt megtámadtuk a Földet, mint ahogy  sokszáz bolygón a történelmünk során. Nálunk ez az evolóció - felhasználjuk a technológiákat és különleges génállományokat felmutató fajokat saját fejlődésünkre. Persze jól jönnek a bolygó erőforrásai is... a flotta elpusztításával nem lett volna semmi gondunk, de akkor megjelentetek Ti - ezt a szót nyomatékos undorral mondta ki -, és könnyen szétvertétek a csapatainkat. Azóta kialakult egyfajta egyenlőség, vagy patthelyzet kettőnk között, amivel nem tudtunk mit kezdeni, hát visszavontuk csapatainkat. De még mielőtt ezt megtettük volna, lépre kellett csalnunk valakit, hogy megfejtsük a titkotokat. TE voltál az - itt szünetet tartott.
- Látom a szemeden, hogy kezded érteni... - sziszegte gúnyosan – A pszichés manipulációs módszereink igen fejlettek, bár fizikailag nem vehettük fel veletek a versenyt. Elfogtunk téged, hogy rájöjjünk miből fakad az erőtök. Te totemnek nevezted, a kígyód, ami miatt képes voltál több száz fajtársam megölésére. Ennek itt a VÉGE.

Johann magába nézett, és újra próbálta felidézni a kígyót, hogy kiszabadítsa kezeit, de nem sikerült.
A warnadh felnyerített.
- Hát még mindig nem érted...? A kígyód HALOTT!

A lány megrezdült, érezte, hogy most másfajta kígyó kúszik benne felfelé - a félelem tekergőzik körülötte. A félelem és őrület egyvelege. Egyedül volt, odabent csönd volt, tudatának egy részét  most sötét némaság ölelte.

- Most pedig - fordult a szörny a társához - vigyék innen, és semmisítsék meg. Megkaptunk mindent, amire szükségünk volt.

Johannban megroppant valami. Negyven éven át küzdött, hogy az emberiséget megmentse, egyedül volt az egész világban, kémkedett, harcolt, egy hajszál választotta el a végső céljának elérésétől, és kiderült, hogy minden illúzió volt. Alig pár hónap telt el, és ennyi idő alatt kiszedtek belőle MINDENT, ami elég, hogy legyőzzék társait. Ezek szerint az ellenség nem is volt olyan erős és sebezhetetlen... eddig...

Csak nézett maga elé, és nem látott már. Bármi dolog felfogása teljesen értelmetlenné vált számára. Nem érezte, ahogy érte nyúlnak, és felemelik, elindulnak vele a kivégző hely felé. Nem érzett már semmit. Az agyának nem volt miért működnie. Lassanként visszabújt a mélységbe, ahol nem létezett senki és semmi azon kívül amit Ő akart. De már az is üres volt. Nem akart semmit. Meghalni sem, élni sem. Utoljára még átsiklott az agyán egy megfoghatatlan gondolatmorzsa, hogy most irtják ki a Föld lakosságát, és ő tehet róla, de már ez sem érdekelte. Túl nagy súlya volt ahhoz, hogy elbírja az elméje.
Az agya leállt.

***

- Az agytevékenysége lelassult! A szíve leáll, azonnal hozzák az újraélesztő készüléket - pattant egy hófehér ruhát és szemüveget viselő, középkorú doktor. - Ismétlem, az N-13-as életveszélyben van, nővéreket kérek azonnal!

- Újraélesztés... 1... 2... 3...

- Lélegzik...

Egy fekete ruhás férfi lépett oda az ágy mellé.
- Megbukott? - kérdezte.
- Maradandó agykárosodást szenvedett - felelte az orvos. A szavának súlya volt. - nem kéne abbahagyni ezt a programot végre? Százból egy jelöltnek sikerül átjutnia rajta.
- Ez egy szűrő. Nem lehet mindenki elit harcos. Aki túléli, annak van esélye, aki nem, annak nincs. Az N-13-ast szállítsák át az intézetbe - fordult oda a katonák felé.

 

Ősz volt. Sárga és barna levelek hullottak a fáról, egyenként, egymással versengve - ki ér előbb földet. N-13 egy tolószékben ült, és nézett ki az ablakon. Nem mozdult, nem rezdült, nézett, de nem látott. Olykor pislogott egyet, akkor úgy tűnt, mintha élne.
Vesztett.
A warnadhok győztek.

 

Jaerqar - 2007-10-24 18:29:34
...elképesztő, az agyam nem bírta olyan gyorsan dekódolni a beérkező jeleket, ahogy a szemem haladt vona... egy rövid kis novella, ami hihetetlenül részletesen, vagy inkább aprólékosan van kidolgozva, több váratlan fordulattal... nagyon tetszett.

 

 

 

Navigáció
Írások száma: 58
 
Kategóriák:
Novella ( 19 )
Versek ( 14 )
 
Partnereink
Takácsandrea fotográfus
Wellness Praktikák Blog