Nehezen hangolódott fel, mint egy még be nem járatott hangszer. Ujjainak mozdulata és egész teste egy meghatározhatatlan ütemet követett hűen és egyszerűen. Hullámokban csapott át rajta az öröm és a határtalanság érzése.
Már nem sokáig tart, csak egy percnyi végtelenséghez szól. Ennyi és nem több, a forrás egy idő után kiapad és akkor már nem lesz több szó, csak a múlt. A múlt, ami már irtóztató messzeségekbe nyúlik vissza.
Ajkai némán formálják a hangokat, szívének dobbanásai zenét csalnak elő. Formálódik és születik egy új a rég halálából, s csatlakozik hozzá egy végeérhetetlen bizalom, és vele egy kérdés.
Milliárdnyi részlet foglalta már el helyét ebben a színjátékban, de minél több kerül elő, s nyeri el végső formáját, annál inkább tűnik végtelennek ez a borzongató kirakójáték. A részletek felcserélődnek, vagy éppen megszűnnek létezni, hogy később a nélkülözhetetlenség olcsó párájában szülessenek újjá. Vajúdja minden pillanattal a megoldást a kérdés. Könnyű elmerülni a töprengés álcájában és a részletek sokaságában, ami a semmihez vezet egyre közelebb. Nem figyelni más egyébre, csak erre az egy pontra.
De van itt más is azért…

Véget ért az ujjak tánca, a szív dalolása. Visszatér az ijesztő némaság, amit már annyiszor fojtott el a tánccal. Visszatér mindig, hiába törli ki elméje legmélyebb zugából is. Egy vele, annyira egy, hogy kiiktatásával önmagát pusztítaná el. Tudja ezt nagyon jól és néha már megfogalmazódott gondolataiban, hogy akár meg is tehetné. Nyoma sem maradna, és akkor minden más lenne. De végül az ’élet’ hívása mindig visszahozta arról az útról, ami a halálba taszítaná. Egy olyan halálba, ahonnan nincs visszaút és ez nem csak üres sor, hanem tény. Onnantól már nincs semmi, nem mintha bárhonnan máshonnan lenne. Fiatalságának álcája alatt létezik időtlen szíve, korokat túlélő léte.

Undorodva taszítja el magától az élettelen testet, ami még viseli végső csókjának nyomát. Az égre száll sikolya, a borzalom visszatér…
Még egy.
Keresni, találni, bőrét csókolni, beleolvadni, feledni, majd még jobban összetörve ébredni fel. Halálos körforgás. Már hosszú ideje annak, hogy kérdését feltette, de a választ még eddig sem övéi közt, sem a kintiek méla világában nem találta meg. Már kezd kételkedni abban, hogy van megoldás. Vagy talán csak rossz felé keres. Senki sem tudja, mi van odaát. Az emberek is csak erősen hisznek abban, hogy életük röpke évek alatt nem ér véget nyomtalan.
Badarság. Vagy nem?
Hát akkor ők, a sápadt ’nép’ pusztulásukban a világ részévé oldódnak fel? Ezzel a zárszóval végül visszaadják, amit elvettek és loptak? Talán ez is csak egy hasonló badarság, s ott, ahol a válasz…

Sarokba kuporodva zokogni kezdett. A könnyek hosszú patakjai karmolt- vércsíkossá festették ránctalanul tiszta, hófehér arcát. Csöppet sem halott-fehér, hanem erős, hamvas és ártatlan. Mintha az egész külsejét átható bűntelen ártatlanságot erőszakolná meg a kép, amely körülötte lebeg, a halál képe. A pillanatokkal ezelőtt eldobott holt test képe.
Mi az ártatlanság, hát nem ez?
Szőke haj, angyali szemek, melyekben a pokol tüze fénylik. Fiatal, s örökké ruganyos test.
Mi az igazsága? Mi léte? Miért kérdezi folyvást mindezt? Miért féli, s akarja?
Egy újabb fejezet létében.
Nem sokat várat magára a találkozás.